Gyakran megesik, hogy a gyerekek megfeledkeznek azokról az ígéretekről, amelyeket szüleiknek tesznek, és ez most személyes tragédiánkká vált. Amikor kislányunk, Anna még gyermek volt, gyakran mondta, hogy felnőttként majd ő gondoskodik rólunk, szüleiről. Azt álmodozta, hogy egyszer majd egy nagy házban élhetünk együtt, ahol nyugodtan élvezhetjük az életünk alkonyát, és nyaranta ő visz minket nyaralni.
De az idő elteltével rájöttünk, hogy a szavak és az ígéretek gyakran csak illúziók. Ma Anna felnőtt nő, aki rendszeresen szemrehányásokkal illet bennünket, hogy tarzozuk neki ennyivel, és más szülő házat, autót, pénz ad a gyerekének. Mint egyetlen gyermekünk, ő lesz mindenünk örököse, de minden a maga idejében történik. Sajnálatos módon Anna nem hajlandó várni. Már tervezi, hogyan szerezheti meg örökségünket, még mielőtt elhagynánk ezt a világot. Úgy véli, hogy mint szülők, kötelességünk biztosítani számára a pénzt, vagy legalábbis egy lakást. Nemrég elkezdte zaklatni a nagymamáját is, manipulálva őt, hogy írja át rá a lakását halála esetén. Anna úgy érzi, jogosan jár neki az örökség, mert egyszer segített a nagymamájának a kertben krumplit ültetni.
A nagymamája, tehetetlenül, hagyta, hogy Anna kedvére tegyen, és végrendeletet írt a javára. De még ez sem elég számára. Most arra törekszik, hogy megszerezze a mi otthonunkat is. Nemrégiben, férjemmel vásároltunk egy házat, de naivan Annára írattuk a tulajdoni lapot. Nemrég figyelmeztetett minket, hogy piacra dobta az ingatlant, és engem valamint a férjemet egy idősotthonba akar küldeni. Azóta szakadatlanul hullatják a könnyeimet. Egész életünkben küszködtünk, hogy megteremtsük ezt az otthont, minden falatnál meggondoltuk, hogy mire költünk. És most, amikor végre pihennünk kellene, úgy néz ki, hogy az időskorunkat egy otthonban kell töltenünk. Valóban ezt érdemeljük? Miért fordulnak így sorsunk kerekei, amikor a legnagyobb szükségünk lenne a nyugalomra és a szeretetben eltöltött időskorra? Az élet, úgy tűnik, még nem fejezte be velünk a leckét.
