Ma persze örökös pánikban vagyok, nehogy valami bajom legyen, mert a színházi előadások nagy részében nincs váltóm, és ott kell lenni, vagy nagy problémákat szül az egész. Például holnap: akármi is lesz, a Játékszínben színpadra kell állnom. Úgyhogy küldj gyógyító energiát! Köszi! Ha már itthon rekedtem, kicsit elkezdtem felszámolni a fejemre nőtt rendetlenséget. Csomó minden van, amit már rég lomtalanítani kellett volna, de mindig csak várok a megfelelő alkalomra… Hisz ismersz! A régi fotóim nagy része például különböző zacskókban pihen. A fotóalbumok kora már lejárt, és ha ezeket mind be akarnám ragasztgatni, el kéne költöznöm egy másik lakásba, mert ebben én már nem kapnék helyet az albumok mellett. Jézusom, mennyi – szinte már – elfelejtett esemény! Hoppá, egy igazi kincsre is ráleltem.
Az esküvői fotóm, emlékszel, Anyu? Na, aki most a kis levelemet olvassa, nyilván visszaugrik az előbbi mondatra, hogy jól látta-e… Micsoda, megnősült a Csonka? Emlékszem, akkoriban, a ’90-es évek elején ez az egész nem úgy sült el, ahogyan azt én elképzeltem. Az osztrák televízió fekérésére egy 32 részes minisorozat készült, ami a magyar nyelv tanulását segítette osztrákoknak, németeknek. Ebben játszottam az egyik főszerepet. Isteni kis csapat voltunk, beutaztuk az egész országot, a legszebb tájakon forgattunk. Az egyik epizódban egy álomképet vettünk fel, amikor a főszereplő fiú vágyai beteljesüléseképpen elveszi feleségül a kiszemelt lányt. Arra gondoltam, ha már minden kellék adott, egy kis tréfát készítek elő. A stábfotóst megkértem, hogy csináljon olyan beállításokat, mint a klasszikus esküvői fotókon. Olasz Ági kolléganőm is benne volt a játékban.
Az elkészült képeket pedig szépen sokszorosítottam és borítékoltam, aztán postáztam a baráti köröm tagjainak azzal a szöveggel, hogy úgy döntöttem, titokban, a nyilvánosság kizárásával, szűk családi körben mondom ki a boldogító igent. Gondoltam, jót röhög majd mindenki a kis csínyemen. Na, ehhez képest jó néhányan kicsit komolyabban vették, mint kellett volna. Felháborodott telefonok, értetlenkedő üzenetek. Emlékszel, Anyu, volt, aki téged hívott fel, hogy mi ez az egész és egyáltalán, hogy mehettél ebbe bele. Magyarul, a baráti köröm jól bepipult azon, hogy kihagyom őket életem meghatározó eseményéből! Na, meg egy ilyen jó kis buliból… A buli aztán mégsem maradt el, elneveztük engesztelő bulinak, és persze szó sem volt esküvőről. Na, jól van, akkor most folytatom a rendrakást, hátha újabb kincsekre bukkanok. A következő levelemet már egy évvel öregebben írom majd neked, és tudod, ez lesz az a szülinapom, amitől évek óta rettegek… Majd megírom, hogyan éltem túl!
Forrás
