Szorcsik Viktória két hónapja veszítette el imádott öccsét, Bélát. A színésznő és családja próbálja feldolgozni a veszteséget, amelyet a mindössze 37 éves férfi halála miatt éreznek, ám a gyászukat nehezíti, ami Bélával történt. – Bélának többek közt májzsugorodása, veseelégtelensége volt, és olyan súlyos állapotba került, hogy otthon a szüleink már nem tudták ellátni.
Nem akart kórházba menni, mintha tudta volna, hogy már nem is jön ki onnan – kezdte lapunknak Viktória. – Úgy gondoltuk, a fővárosban jobb ellátást kaphat, mint Salgótarjánban, így a Honvédkórházba került. Ott kiderült, a szervi problémákon felül tályog van a lábán, azonnal műteni kellett. Előtte is alig tudott járni, az operáció után pedig egy harminccentis vágásnak is gyógyulnia kellett. A Honvédkórházban a szükséges protokoll után úgy döntöttek, átteszik egy másik fővárosi intézménybe, amelyről később tudtam meg, hogy csak halálsorként emlegetik... Bélát a szerettei külön engedéllyel látogathatták, édesanyja Budapestre költözött, hogy a fia közelében lehessen. A család bízott a felépülésében, ám az átszállítást követően minden rosszra fordult.
– Akkor már pelenkázni kellett az öcsémet, magatehetetlen volt. Mivel az ápolók nem figyeltek rá, nem tették rendszeresen tisztába, az ürülék belefolyt a sebbe és elfertőződött. Vérmérgezést kapott, majd kétoldali tüdőgyulladása is lett, mivel még a takaróját is elvették, éjjel pedig fázott – emlékezett vissza Viktória. A színésznő szerint ez a bánásmód felfoghatatlan és megbocsáthatatlan. – Megalázták, lelkileg bántalmazták, gúnyolták, ráadásul nem is látták el megfelelően. Édesanyám telefonon nem egyszer volt a fültanúja annak, hogyan beszéltek vele. Béla egyik éjjel leesett az ágyról, utána kikötözték, pedig ezt semmi nem indokolta, nem volt erőszakos. Nem tudott enni-inni, mozogni, tisztálkodni, az ápolók pedig ezen szórakoztak. Volt, hogy Béla éjjel sírva hívta az édesanyánkat, hogy miként bánnak vele. Amikor bementem hozzá, rá sem ismertem.
Nyújtotta a kezét, zokogva mesélte, hogyan bánnak vele, azt kérte, vigyük haza, mert ennél a bánásmódnál még a halál is jobb.Bevásároltam neki, ruhákat vittem be, de minden eltűnt. Mindenét elvették, a cipője is eltűnt, papucsban hozták haza a szüleim – mesélte elborzadva. A fiatal férfit hazaengedték, de az állapota mit sem javult. – Béla egyik szobatársa azt mondta anyunak, minden igaz, amit az öcsém mondott. Megalázták és bántották. A kórházból felhívták a szüleimet, hogy azonnal vigyék el az öcsémet, mert nincs sebészük, nem tudják ellátni a sebét, utána pedig ne is hozzák ide vissza, hanem vigyék el a salgótarjáni kórházba. Bár mentővel kellett volna őt szállítani, a szüleim maguk jöttek fel érte és vitték el a tarjáni SZTK-ba, ahol átkötötték a sebét, és azt mondták az ottani orvosok, hogy nem értik, hogyan engedhették ki ilyen állapotban, ezután anyuék hazavitték.
Béla örült, még sírt is a boldogságtól, hogy otthon lehet, ám pár óra múlva fennakadt a szeme és elvesztette az eszméletét. A kiérkező mentők három órán át küzdöttek, hogy visszahozzák az életbe – mesélte Szorcsik Viki, akinek az öccsét ezután a salgótarjáni kórház intenzív osztályára szállították. – Anyu mindennap látogatta, etette, ha beszélt hozzá, néha kinyitotta a szemét. A halála előtti este hívtak minket, hogy menjünk be elbúcsúzni, de akkor már nem volt magánál. Hörgött, folyt a szájából a vér. Csak fogtam a kezét és elköszöntem tőle. Hajnalban vele álmodtam, tudtam, hogy meghalt, egy perccel később pedig jött is a telefon a kórházból. Mindent megtettek érte, de már nem tudtak segíteni – sóhajtott a színésznő. – Ezt az ember nem tudja elfogadni... Rendszeresen járok ki a sírhoz, viszek virágot, és próbálom a szüleimet is támogatni, mert összetörtek. Viktória és családja nem tett panaszt a kórházban, a tragédia annyira lesújtotta őket, hogy egyelőre nem tudtak ezzel foglalkozni. – Tehetetlen düh van bennem, sosem bocsátom meg, hogy így bántak a testvéremmel. Nem fogok hallgatásba burkolózni, azt akarom, mindenki tudja, hogyan bánnak némely kórházban a kiszolgáltatott, beteg emberekkel.
Mi csak jót akartunk Bélának, hogy a fővárosba vittük, de ha ezt nem tesszük, talán még mindig élne. Nem ember az, aki így viselkedik egy kiszolgáltatott helyzetben lévő beteggel. Nem akarunk kártérítést, mert nem megyünk vele semmire, őt már semmi nem hozza vissza, de azt akarom, ez soha többé ne történhessen meg senkivel. Ne gúnyolják a beteget, egyetlen ápoló se tehesse meg, hogy nem tesz tisztába egy beteget, vagy hogy ellopják a tulajdonát – bosszankodott Viktória. Megígértem az öcsémnek a halálos ágyán, hogy az egész világ megtudja, hogyan bántak vele, és nem félek a következményektől sem.
