Több éve elkötelezett szociális munkásként, civil segítőként nem tudok elmenni szó nélkül Forgács István cikkének megállapításai, illetve az általa sugallt fals szegénykép és a hátterében álló szegénypolitikai, paternalista gondolkodás mellett. „Felelősen gondolkodó, a társadalmi felzárkózás és a cigány közösségek kérdését ismerő ember nem támogathatja a családi pótlék pénzbeli emelését” – írja ő. Ennek azonban az ellenkezője igaz. A családi pótlék a leguniverzálisabb és a legracionálisabb állami juttatás.
Nem segély, hanem az állam így ismeri el a gyermeknevelés erőfeszítéseit. Ugye, nem kell senkinek magyarázni, hiszen egyértelmű, hogy a gyermekvállalás közgazdaságilag nem éri meg, extra feladatokkal, „munkával jár”. A családi pótlék valóban újraelosztás, összege, vagyis a juttatás mindenkinek (gyerekszámtól függően) ugyanaz, szemben a csokkal, a családi adókedvezménnyel. Utóbbi kettő – talán ezt se kell magyarázni, számos elismert szakember megtette már – a középosztályt támogatja, és egyenlőtlenül, jövedelemarányosan oszt újra. Ha valaki úgy érzi, nincs szüksége a családi pótlékra, természetesen fel lehet ajánlani, ahogy azt sokan teszik, mélyszegénységben élő családoknak vagy velük foglalkozó civil szervezeteknek, de ez egyéni döntés, az attól még minden, gyermeket nevelőnek jár.
20 éve foglalkozom segítőként mélyszegénységben élőkkel, tapasztalatom szerint a családi pótlékot a kocsmában elverő cigányember képe hamis, de legalábbis nagyon sarkos és szélsőséges. Ezen esetek mögött gyakran betegség, függőség áll. A szegregátumban vagy mélyszegénységben élés legfőbb hajtóereje a túlélés, valósága mindig a most valósága, de még ebben a mostban és túlélésben is többnyire elsőbbséget élveznek a gyerekek fizikai szükségletei. Ha mégsem így van, még mindig ott van minden településen a gyermekvédelmi rendszer, mely a gyermekjogok maradéktalan érvényesülésén köteles ügyködni, kontrollfunkcióval, eszközökkel – papíron legalábbis – rendesen felvértezve. Az alanyi jogon járó juttatás állampolgárrá tesz, az utalvány kiskorúsít.
Ferge Zsuzsa fogalmaz nagyon találóan: „A segélyezés az ördögtől való.” (Élő Anita: Szegénységcsapda – interjú Ferge Zsuzsával, Heti Válasz, 2005. június 9.) De miért is? A segélyt kérni kell, de legalábbis igényelni. A rászorultságot igazolni (ahol a kérelmezőben, joggal, sokadszorra tudatosul, hogy ő bizony más), a segélykérelem elutasítható, akár mert a kérelmező úgy viselkedik, vagy nem szimpatikus, stb. És igen, van a szegénységnek, a kiszolgáltatottságnak szégyene. Nagyon könnyen helyeződik a segélyt igénybe vevő kiszolgáltatott szerepbe. A gyerekek után igénybe vehető segélyek nagyrészt a nőket, édesanyákat teszik kiszolgáltatottá, megbélyegzetté. Ha tehetem (ahogy jelenleg is), olyan, terepi munkát végző szervezetnél dolgozom (akár bérért, akár önkéntesen), ahol nem segélyt adok, hanem esélyt, ahol a szegény nem kiszolgáltatott megmentendő, hanem partner, a szó legnemesebb értelmében. Munkahelyem, a Bagázs Közhasznú Egyesület nem ad adományt. Segítséget, támogatást, integrált programokat, lehetőséget annál inkább. Személy szerint nem vagyok radikális adományellenes, vagyis adtam már „krízissegélyt” pénzben is, szükséghelyzetben – nem bántam meg. A tárgyi adomány felfogható úgy is, hogy az adományozó odaadja, ami számára felesleges, de felfogható ajándéknak és figyelmes gesztusnak is.
A menstruációs szegénység éppen ezért jó példa, magam is támogatom, támogattam a #nemluxustaska Adománygyűjtő Mozgalom 2022-t, amely igen kiválóan céloz, hiszen a szegénységben, az itt és most túlélési küzdelmében a megoldandó kiadások között a tűzifával, a gyerekétkezéssel, -ruháztatással szemben gyakran hátrébb sorolódik a betét vagy a sampon. Azzal azonban, hogy ez az adományozás utalványban történjen, egyetlen porcikám sem ért egyet. Mostanában a (szerintem igenis alacsony) szociális bértáblával kapcsolatban mindig eszembe jut, amikor kezdő szakemberként, egy karitatív szervezetnél dolgozva, a ruhapénz elköltése közben szinte könyörögtem az eladónak, hogy gyerekruhák helyett írjon felnőttkabátot a számlára, mert a gyerekemnek volt szüksége ruhára – hát nem volt kellemes. Senkiben ne legyenek kétségek, utalványt adni rossz. Kiskorúsít, és gazdaságtalan. Állítom, hogy a magyarországi 700 szegregátum szinte egyikének közelében sincsen olyan bolt(hálózat), ahol az utalvány gazdaságosan elkölthető volna, viszont a szomszédban ott az „uzsi”, a „kamatos Klári”, ahol beváltható szükség esetén (természetesen felárral).
Éppen ezért gyakorló szakemberként, oktatóként hiszek az emberi méltóságban, választott szakmámban a partneri kapcsolatok, a helyzetre reagálás, az esélyteremtés elveit vallom, és hiszek az érintettek bevonásának szükségességében. Meggyőződéssel vallom és javaslom a 13 éve változatlan családi pótlék minimum duplájára emelését, ami nemcsak a szegények, hanem az egész magyar társadalom érdeke is. A szerző szociális munkás, az ELTE TáTK mesteroktató-terepkoordinátora. A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Index
